#szálló gondolat

[eeniiart]

[libirk]

Inside Cara Delevingne's Fantastical L.A. Home | Open Door | Architectur...

Cara Delevigne háza Los Angelesben most égett le, éppen mint a minap a dunakanyari Silvanus Szálló. Tavaly egy rózsadombi társasházban nagytakarítottam. Egy svájci család vette ki a lakást, és az ő igénye szerint alakították át. Minden fehér, az ablakoktól kezdve az összes szerelvényig, minden a legtökéletesebb minőségben, semmi cicoma, maximális és optimális célszerűség. Egy házaspár építkezett pár éve Üröm és Óbuda határában. A falak fehérek, bézs, ezüst halványszürke nyugalmas színek, és semmi kép, sem egyéb dekoráció, csak a “rideg”célszerűség, a legjobb minőségben. Aztán eszembe jut, bő tíz éve egy lakás, szintén fehér színben, és semmi cziczoma, de jól kiválasztott festmények, amelyek ebben a puritán környezetben maximálisan érvényesülnek. Szóval, a lényeg a lényeg, ha már lakunk valahol egy ideje, akkor már nem érzékeljük a berendezést, a környezetünket, ez idő  már csak a tudatunk, a belvilágunk szerepel,  egy szint felett már nincs rá igény, azaz inkább úgy mondanám, hogy felesleges.

Mindazonáltal Delevigne művésznő idegenvezetése egy nagy kaland, minden hátsó gondolat nélkül élvezem a látványt! 

[almavarybabary]

Üdvözletem, itt van most egy új cikk, akit érdekel az ilyesmi.

Pár kép kimaradt, azokat itt pótoljuk

1. kép: Kulka és Gergely Robi még a pécsi években

2. kép: Zoltán Erika mint érettségiző diák az 1980-as Ballagás című filmben

3. Szulák Andrea ugyanez

4. kép: az új, Szulákos Neoton egyetlen lemeze

5. kép: a Rock Story kazettasorozat egy darabja

6. kép: a 3 filmsláger kazetta

7. kép: Robi, Kiki, és Szulák Andi: 3 ász az újrakevert Neoton pakliban – a csöcsgitár rajz is figyelemreméltó

8. kép: Lui és Szulák Andrea

9. kép: Zámbó Jimmy csárda-hangulatú otthonában

10. kép: a Magneoton új sztárjai, Kozsó, Tanita és Csonti, vagyis az Alvajárók

Pár gondolat még:

A Pásztor-féle Csepitlenített Neoton jó nagy bukás volt, de szerintem a Szalad a külváros című dal simán rendben van, én bírom. De legalábbis jobb, mint bármelyik Neoton sláger a 80-as évekből, szerintem. Még a címe is király, bár az nem saját találmány, a Szalad a külváros egy 1973-as francia filmvígjáték címe volt.

Az viszont tényleg egészen elképesztő, ami itt a rendszerváltás utáni zavaros években ment, a Magneoton például kiadta ezt a rocktörténeti kazettaválogatás sorozatot, amin minden volt a Queentől a Deep Purple-ig, sőt még Beatles is, és valami 130 kazettát kiadtak így, de nyilván nem fizettek senkinek egy fillér jogdíjat sem. Akkoriban ez így elment simán :D (5. kép)

Az is elég bájos, amikor a Neoton szakadás után Csepregiék és Pásztorék még egy ideig így próbálkoztak az új formációkkal, és igyekeztek nagyon optimistán nyilatkozni:

„Első koncertünkön, a debreceni virágkarneválon nyolcezren hallgattak bennünket…. rengeteg anyagunk van, melyből két nagylemeznyit tervezünk ebben az évben.” – mondta Pásztor az Ifjúsági Magazinnak „Igen, sok kisvárosba is elígérkeztünk, de csak nem baj ez? Nagyon fontosnak tartjuk, hogy olyan helyekre is eljussunk, ahol még sosem jártunk, így vállaltuk a tiszafüredi, a komlói, a hajdúböszörményi vagy a mezőkövesdi koncertet.” – mesélt új turnéjuk részleteiről Csepregi Éva.

Ugye említi a cikk, hogy a Magneoton lokálokból halászta ki az új sztárjait, aztán ezt nem fejtettem ki bőven, legyen itt kicsit részletesebben:

Szulák Andrea a Grand Hotel Hungária bárjában kezdte, aztán jött az Astoria, a soproni Lövér, a Moulin és balatonfüredi Marina, a pesti Pigalban Luival dolgozott együtt. Jimmynek a soroksári Állomás presszó volt az első állomás, aztán a Tavasz bár, a Halló bár, a Hotel Pallas, a Fórum szálló következett. Lui a hetvenes-nyolcvanas években a Savoyban, a Moulin Rouge-ban, a Béke Orfeumban dolgozott, a Casanova bárban Jimmyvel és Rácz Katival együtt énekelt. És mindenki vendéglátózott külföldön is. Jimmy Amerikában, Szulák a németeknél és Hollandiában, Lui az NSZK-ban, Svájcban és Luxemburgban. Igazából Zoltán Erika is az éjszakából indult, lokálokban énekelt, táncolt és Ausztriában is fellépett, mielőtt felfedezték volna.

Ezek közül persze a legmenőbb hely nyilván a Tavasz bár volt, ahol Jimmy vitézkedett – kalandjairól egyszer már irtunk egy posztban

Én néha úgy szoktam énekelgetni magamban a ’Csapdától a Pokol báros számot, hogy

és ha van elég pénzed és nem vagy Hulla részeg ez az Ajtó neked mindig nyitva áll Üdvözöl a Tavasz bár

Még az elejével kellene kezdeni valamit, hogy „Görkoris csajok a bárpultnál, Ha látnád elájulnál.” Mert nyilván nem görkoris csajok ülnek a bárpultnál. De akkor kik? Taxisofőrök? FŐSPED-arcok? Pirosozók? Sittes stricik? – egyik se olyan jó, ezen még gondolkozni kell.

[thecamellie]

5

Kilencszáztizenhárom nap telt el azóta, hogy be kellett látnom magamnak, reinkarnálódtam. Még most is olyan mintha nem lenne valóságos, egy rémálomba csöppentem amiből nem vagyok képes felébredni.

A napok nap nap után ismétlődtek. Mind ugyan azzal telt mint a többi. Alvás, testi és mana edzés, tej ivás, alvás, edzés, ivás, alvás és újra és újra és újra. Őrjítő és idegtépő. Soha véget nem érő körforgássá alakult. Hasonló volt a sötétségben is amit már egyszer átéltem. Újra és újra, erőszakosan végtelen sokszor lejátszva. Voltak napok amikor közel álltam az összeomláshoz. Abba akartam hagyni és nem csinálni semmit a síráson és a kétségbeesésen kívül. A szívem össze szorult, testem fájt, az idegeim sikítottak. Nehézen tudtam magam kordában tartani, erőt venni magamon és folytatni. Éreztem magamban, hogy mikor értem el egy újabb ilyen reményvesztett állapotot. Ahhoz, hogy tudjam folytatni emlékeztetnem kellett magamat miért is harcolok. Csinálhattam volna azt amit minden hozzám hasonló baba tehetett, rohadtul semmit. Pusztán csak lenni és hagyni, hogy az idő kifolyjon a kezemből. Ezt én is jobban élveztem volna.

Ámde nekem nem adatott meg ez a luxus, másra is kellett gondolnom magamon kivűl. Mégha jobb körülmények között is lettem volna, nem egy apró szobába bezárva mint egy állat a ketrecben akkor is erősebb és erősebb akarnék lenni, hogy szabad lehessek. Itt hagyhassam ezt a helyet és megkereshessem a testvéremet bárhol is van ebben a világban. Tudtam, egyszerűen tudtam, hoyg ő is itt van. Ez a leheletnyi gondolat tartott fent a víz felett.

Majd jött egy újabb nap és folytatódott tovább a körforgás. Csak is egy dolognak köszönhetem, hogy számon tudtam tartani a napok folyamát. Nora volt ez a tényező. Kivétel nélkül minden nap bejött és adott inni vagy egy kevés moslékot, amibe nem is akartam belegondolni mi volt. Megettem és könyörögtem a gyomromnak, hogy ne öklendezzem ki. Kellett a táplálék, kivétel nélkül. Akadt egyszer-egyszer egy olyan alkalom mikor Nora értelmesebbnek tűnt mint általában. A tekintete nem volt egy tompa sár kupac, csillogott akár az éjszakai égbolton a csillagok. Haját kifésülte és egy rendezett cofba fogta a tarkoján. Kevésbé rongyos ruhákat vett fel és minthogyha tisztább is lett volna a bőre. Elrejtette a zuzodásait a magas nyaku, hosszú ujjú vászon ingje alatt. Viselkedése ugyancsak kisimultabb lett. Gyengédebben vett a karjaiba, ilyen esetekben egy cumisüvegben zavaros sárgás folyadékot hozott aminek erős csipős íze volt, enyhe gyümölcssel. Biztos vagyok benne, hogy ez törköly pálinka lehet. Leitat nehogy útban legyek ilyenkor bármit is csinál. Az ital végig égeti a nyelő csővemet majd a testemet elönti a melegség. Az utolsó cseppet is megitatja velem, ha akarom ha nem. Pár percig még a karjában tart és figyeli ahogy vergödök és öklendezek. Miután jobban lettem vissza tesz oda ahonnan fel vett majd kimegy a szobából hangosan bezárva az ajtót maga után.

Az első pár ilyen alkalommal az ajtóhoz mentem, hogy hallgatozak. Lépteket hallottam, több mint egy emberét. Valaki meglátogatja Norat. Valaki akinek vastag, magasított talpú cipője van. A lakás egy távolabbi részére mennek így alig tudom kivenni a szavaikat. Atyámnak szólítja Nora, beszélgetésük stílusa udvarias, magaztos és előzékeny. Hangszíne az atyának kellemes simogatás a füleknek, nem túl mély egyenletes férfi hang. Teával kínálják amit minden bizonnyal udvariasságból elfogad, a társalgás minden napi dolgokról szól. Milyen az idő, a munka, ugyan arról az emberekről beszélnek, végezetűl az atya nyugtatgatja, hogy minden rendben lesz. Menjen el a templomba, csatlakozzon a többi hívőhőz mert az Istennő meghálálja a hűséget. Két három óra telhet el összsesen amit sajnos nem tudok végig követni az álmosság miatt. Fél úton elalszok és már csak a távozására ébredek fel. Ahogy végig kísérem a szóváltást nem találok semmi különösebben érdekes információt, ha legalább is a város legolcsóbb pékjére vagy a hitt terjesztésére lettem volna kiváncsi.

Minden egyes ilyen látogatás során a nyelvet is felismertem. Angol volt, mivel nem az angol az anyanyelvem eredetileg így eltartott egy ideig, hogy folyékonyan tudjam követni őket. Az elején is különösnek tartottam, hogy hol érettem mit mondanak a környezetemben és hol nem. Egy ilyen látogatás alkalmával már már épp elaludtam volna a beszélgetésük monoton morajától mikor egy hangos koppanás felriasztott. Szemeim tágra nyíltak és a testem megfeszűlt ahogy motoszkálást halottam amit később erőteljes lépések követtek. Négykézláb iszkoltam az ajtó elől az ágy alá úgy, hogy még ki tudjak látni alóla. Mozdulatlanul vártam. A létek közvetlenül az ajtó elött álltak meg. Csörgés, kattanás és az ajtó halk nyirkorgás kíséretével kinyilt.

Egy pár magasított talpú fehér csizmát láttam meg. Fehér bőrből készült, aminek a talpa lazúr kék volt. Fehér élére vasalt szivarnadrágba bújtatott vékony lábak vitték fel a tekitetemet a combjaiig amíg kiláttam.

Lassan lépett a szobába, halk puffanással teszi egymás után a lábait. Az ágy előtt megállt, pont a lámpa alatt. Lélegzet vissza folytva bámultam a csizmákat. Tudtam, hogy tudja, hogyha ebben a szobában elakarnak rejteni valamit azt csak is az ággyal lehet, mivel nincs más tárgy a helységben. Szinte éreztem a pillantását átsütni a matracon keresztül a hátamra. Égetett egy pontba a hátam közepén. Nem mertem levegőt venni, megmozdulni még remegni is abba hagytam. Megdermedtem, mint egy egér a macska láttán. A szobában uralkodó csend és mozdulatlanság olyan volt mintha ha súlyokat helyeztek volna a testemre minden eggyes elmúlt másodperccel. Izzadság cseppek gördültek le a homlokomról a szemembe, pislogás nélkül tűrtem a sós nedveséget. Szívem türelmetlen ütemben dobogott, a dopártyámban hallottam a vízhangját. Mindenem felforrosodott. Tűz égette a tüdömet is. Szét akart robbani a megterheléstől amit gyakoroltam rá. Súlyos másodpercek teltek el amíg én sem és az atya sem mozdult vagy szólalt meg, majd a csizmák enyhén balra fordultak mintha menni készülne. Akadozó mozdulatokkal emeltem a kezeimet a szám elé, hogy tenyeremet rá szorítva lassú , apró lélegzetett vegyek. De ahogy a mellkasom megemelkedett a tüdőm tágulása miatt a testemre tekert lánc a pecsét gyűrűvel megmozdult. A lánc szemek egymásnak ütödtek egy levegőben szálló toll hangjával. Gyomrom azonnal görcsbe rándult. Istenem, csak ne most hányak! Ezt a hangott egy normális ember hétszentség, hogy nem hallhatta meg. Sav tolult a torkomba mikor a csizmák orra újra irányomba fordultak.

Ezt nem hiszem el...hányni fogok.

- Mind a kettönknek könnyebb lesz ha a segítségem nélkül jössz ki az ágy alól. - szólalt meg. - Nem ezért jöttem, hogy bánsalak és ígérem nem is foglak. Gyere ki onnan, hogy tudjunk beszélni. Nincs sok időnk.

Hangja halk, megnyugtató édesgetés volt. Füleimnek olyan volt akár egy zajos, zsufolt nap után az otthon hangtalan élvezete. Ha nem féltem volna annyira lehet még azt is kejelentettem volna, hogy hiszek neki.

- Kérlek! Nem foglak bántani esküszöm! - kérlelt tovább.

Cikáztak a gondolataim. Miért jött ide? Miért most? Ha nem akar bántani akkor mit akar? Mit akar tőlem? Mit csinált Noraval? Ki ő?

Amíg gondolataim előzőnlöték az agyamat addig ő legugolt, hogy tenyérrel felfelé fordítva megmutassa kezeit.

- Nincs nálam fegyvert. Nem esik bántodásod. Jobban bíznál bennem ha mesélnék magamról?

Válasz nélkül lebegett a levegőben a kérdése.

Az izadtság miatt a ruhám csaknem teljesen nedves lett minta a zuhany alól jöttem volna. A szám megtelt a nyálammal, hoyg bármikor kiöklendezem a pálinkát. Apró rángó mozdulatok lettek úrrá rajtam ahogy izmaim kezdték feladni a harcot a mozdulatlansággal szemben. Hallgatásomat beleegyezésnek vette, mert folytatta: - A nevem Tözge és a Teremtés egyház egyik papja vagyok. A húszas éveim közepén járok és vannak tetsvéreim. A fővárosból jöttem ide, hogy megtaláljalak és beszélhessünk. Majdnem két éve kereslek, de itt rád bukkantam. Távolról is éreztem a manád erejét. Biztos vagyok benne, hogy ebben a szánalmas szobában voltál végig és így fogalmad sincs arról ki is vagy és mire vagy hívatott. Tudok neked segíteni, ha kijössz. Mindent elmagyarázok neked. Kérlek gyere elő.

Lassú mozdulatokkal a gugolásból letérdelt a padlóra miközben jobb kezét az ágya nyújtotta, hogy segítsen kijönni ha úgy határozók.

Elegáns keze vékony légies ujjakba végződött, a körmei alatt egy porszemet sem láttam. A gyűrűsujján egy pecsét gyűrű vastag arany karikája látszott. Ezen kivűl más ékszert nem láttam rajta.

Patthelyzetben voltam. Túl sok mindent tud amit én nem, itt lenne a lehetőségem, hogy informálodjak a világról. Jó lehetőségnek tűnik, de nem bízok benne. Nem tudhatom, hogy mi a tényleges szándéka. Ebben a nyelvben amit beszél sem vagyok biztos, jó pár szó van amit még nem értek teljesen így nehéz a hallásomra támaszkodni. Felmerül bennem a kétely, hogy esetleg félre értem a szavakat. Mindezek mellett túl csalógató volt az ajánlata. Többet kell tudnom, amennyi csak lehet. Tájékozodnom kell, hogy harc képes legyek. Mi lehet a legrosszabb ami történhet? Megöl?

Nagyott nyeltem, hogy a felgyülemlett gyomor savat és a nyálat vissza szorítsam a gyomromba. Erőt kellett vennem magamon, hogy sajgó testemet megmozdítsam. Nem fogadtam el a segítő kezet amit felém nyújtott, az ágy jobb oldala felé guroltam ki. Mikor kint voltam nehézkesen tudtam lábra állni, minden végtagom elgémberedett. Az izzadtság miatt enyhén eltartottam a magamtól a kezeimet és lomha dülöngélő lépésekkel kerültem meg az ágyat.

Az ágy sarkánál elöbb nyakamat nyújtva kilestem oda ahova sejtettem, hogy van.Tözge ugyan ott várt ahol volt, kezeit az őlében pihentette. Teste többi részét fedő ruhái ugyanolyan előkelő volt mint az eddig látottak. Egy hosszított mellkasára feszülő fehér inget viselt ami leért a combjai közepéig. Derekán egy ezüst lánc volt amin egy tenyér méretű és puderkék színű medál lifegett. Nem ponotsan láttam milyen szimbólumok szerepeltek rajta.Egy tucatt kör és égitestek alakját lehetett kivenni. Még ebben a gyér megvilágításban is megcsillant. Ingje felett egy vastag fehér szőrmés kabátot viselt aminek a gallérja az álláig ért. Nem volt össze kapcsolva a kabátja a mellkasán, a karjai is szabadon egy-egy hasítékon voltak kibujtatva. Alkarjain fémből készült vértet viselt, de inkább tűnt úgy, hogy design szerepe volt és nem tényleges védő eszköz. Egészében fehér ruháját kék minták borították. Feljebb haladva arca barátságos volt. Egyenes szőke haja a vállát fésülte, nap sütötte bőre miatt a búzavirág színű szemei csak úgy ragyogtak. Arcán egy leheletnyi ránc sem volt, még sem tűnt egy baba arcú angyalnak. Férfias élek és markáns vonalak miatt egy igazán kellemes férfi arcot láttam. Vastag szőke szemöldök, mandula vágású szemek amik előtt egy részletesen megmunkált fémkeretes szeműveget viselt, egyenes orr, keskeny telt ajkak, karateres állcsúcs amin egy elenyésző mértékű borosta sem volt.

Tekintetünt találkozott ahogy lassan kijelebb bújtam az ágy takarásából. Szemei kitágultak és enyhén az ajkait is eltátótta. Végig nézett rajtam és mikor látta, hogy megálltam nehogy még közelebb menjek hozzá gyorsan rendezte az arcvonásait.

- Szia, pici lány! - köszöntöt óvatosan. - Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled.

Nem szólaltam meg, csak néztem rá.

- Ne aggódj nem hazudtam és tényleg nem bántalak. - felemelte a kezét mintha megakart volna érinteni de észbe kapott ahogy hátrébb léptem és vissza ejtette az ölébe. - Bocsás meg nekem, hogy elragadtattam magam. Hihetetlen, hogy tényleg te vagy az. Most már látom a saját szemeimmel is, hogy nem túlzott. Az egész testedben mint az erek úgy hálozik szét a mana is.

Halk mormogásba kezdett miközben újra és újra végig nézett rajtam.

Feszélyezve érintett ez, de nem akartam, hogy gyengének tűnjek. Kezeimet ökölbe szorítottam magam mellett, lábaimat megvetettem, hátamat megfeszítettem, államat felemelve össze húzott szemekkel néztem a szemeibe. De ő észre sem véve ezt folytatta a munstrálásomat. Tudni akartam mindent amit csak eltud mondani nekem.

- Hogyan tudsz nekem segíteni? - kérdeztem. Hangom rekedtes volt mivel alig használtam eddig. Artikulálni is nehezemre esett, ennek ellenére érthető volt.

Tekintetünk össze kapcsolodott. Kezeivel önkéntelenül a medált kezdte fogdosni.

-Ahogy mondtam a fővárosból jöttem és ahova majd téged is elszállítunk. Mindent próbáltunk megtenni de sajnálatos módon nem állunk még készen, hogy most magammal viheselek. Nem akarjuk felhívni senki figyelmét sem azzal, hogy szemelől tűnsz. - halk csilingelés hallatszott ahogy a medál látszai össze ütköztek ahogy játszott velük. - Ezért is szerettelek volna látni, hogy jelenleg milyen állapotban vagy és hogy tudjunk beszélni. Mivel nem tudsz velem tartani ezért szeretnék neked egy-két tanácsot adni, hogy kibirhasd a fennálló várakozási időt.

Magával akar vinni a fővárosba? Valami rokonom lehet?

- Szeretném, hogy amíg újra nem találkozunk gyakorolnál. Fiatal vagy de már most túl sok erőd van amit nem tudsz használni. Ha nem tanulod meg akkor az testi problémákat is okozhat. Ezért kérlek jól figyelj arra amit mondok. - lassan felemelte jobb kezét a szemembe nézve, hogy jelezze szándékát. Elakartam húzódni, de ellent mondva ösztöneimnek nem mozdultam. Tenyerét mellkasom közepére helyezte, ahol egyre melegebb lett az érintése alatt. - Amit most érzel az a mana áramlás. Az én erőm érinte a benned szunnyadó manát. Minél erősebben koncentrálsz annál melegebb lesz itt. Ezt kell gyakorolnod. A koncentrációt. Tud urálni az erőd, minél jobban megy annál kevesebb ember fog rád szemet vetni és ez biztonságosabb neked. Nézz mélyen magadba és látni fogod a kaotikus darabót ami az erőd forrása. Koncentráj és erősődj meg.

Elvette a kezét a mellkasomról, mielőtt vissza tette volna a helyére ügyetlenül a fülem mögé türte a hajam.

- A szemeid rögtön elárulnak. - mondta. - Ha lehet akkor igyekezz takarni őket.

A szemem? Mi van a szememmel?

- Miért? - kérdeztem.

- Mert a szemeid olyan a akár egy gyémánt. Az ilyen szemmel rendelekzők sorsa rosszra fordulhat ha nem a megfelelő emberek észreveszik.

Nyitottam a számat, hogy még kérdezzek tőle de halk motoszkálás hangjai szürödtek be a szobába.Tözge a fejét az ajtó irányába kapta füllelve pár pillanatig. Úgy itélte, hogy még van egy kis időnk. Gyengéden tenyerébe zárta jobb kézfejem.

- Nem sokat kell már várnod és kiszabadulsz innen, ígérem. Tedd amit mondtam és mindne könnyebb lesz majd. - arcához emelte a kezem, hogy egy alig érezhető csókot leheljen a kézfejemre. - A közelgő viszontlátásig ifjú hölgy.

Elengedve kezemet egy mozdulattal felállt, határozott léptekkel kisétált a szobából és ő is kulcsra zárta vissza az ajtót.

A történtektől gyökeret eresztett a lábam így mikor elhánytam magam megtudtam kapaszkodni az ágy matracában. ­***

Ez háromszázhetvenkét napja történt.

Azóta gyakoroltam azt amit tanácsolt. Magamba sülyedtem és a saját szemeimmel láthattam a bensömben elhelyezkedő kaotikus darabot. Megfoghatatlan látvány volt, a lélegzetem is megállt mikor először megpillantottam. Egy hüvelyknyi nagyságú kristály volt ami a nap színeiben játszott. Gyönyörű.

Úgy gondolom, hogy egy emberhez egy kaotikus darab tartozik. Tözge szavaiban sem volt arról szó, hogy több darabból állna. Egy ember egy kaotikus darab ami az illető erejét rejti magában. Azonban nekem nem egy darab volt, hanem kettő. Két teljesen egy forma kristály.

Még nem jöttem rá az okára miért is van nekem kettő. Ami nem késik az nem múlik.

Ahogy a napok teltek felvettem egy edzési ritmust amit egyre erősebben és erősebben végeztem el.

Tözge nem jött többet látogatni Norat, ami meg látszott rajta. Szemei a szokott tompa pompájukban meredtek ki az üregeiből.

A kilencszáztizenharmadik napon mégis több léptem hallottam egyszerre közeledni a szobám ajtajához. Időm sem volt az ágy alá mászni, mikor az ajtó kivágodott. Egy magas baran hajú nő állt az ajtóban. Hétköznapi arcát elcsúfitotta egy vicsor ami elöntötte a vonásait ahogy meglátott.

- Hát lett még egy. - mondta.

Öles léptekkel közeledett felém. Hátrálni próbáltam sikertelenül. Megragadta a hajam a tarkomnál fogva és magával ráncigált ki a szobából. Ki a lakásból, egy olyan helyre rángatva engem ahol újra értékeltem az isten fogalmát.

[korkep-blog]

Kalita Gábor: Erről szól a bolsevik pofátlanság

Mivel a nyugati hatalmak népei nem élték át saját bőrükön a vörös átok gyilkos menetelését, nem értették a szabad hazában, nemzetben, többségükben Jézusban, családban gondolkodó magyar embereket

Mi, nemzetiségiek, akik a hatvanas évek végétől kezdődően, már felnőtt fejjel éltük át a Husák rezsim diktatórikus történéseit, zsigeri keresztény gyűlöletét, s közelről láttuk a Kádár éra egypártrendszerének dübörgő menetelését, ennek borzalmait, szinte megdöbbenten szemléljük, hogy itt, a Kárpát-medencében, a mai politikai, közéleti felállásban kik is óbégatják a leghangosabban, pofátlanul azt, hogy ez a rendszer  ma, egyenlő a diktatúrával.

  Nem mások, mint a vörös zászló egykori lobogtatói

  Igen, döbbenettel hallgatjuk, látjuk, hogy a korábbi rendszer elkötelezettjei, ma, természetesen kaméleon módjára színt váltva, a ballliberalizmus, vagyis  álliberalizmus jól kiépített bunkereiből kurjantgatók ragozgatják a jelen diktatúra fogalmát. Mintha nem is sejtenék, hogy nem is olyan távoli időszakaszban, közel harminc éve még ők lobogatták egy diktatórikus egypártrendszer szekerének tetején a vörös lobogót, mely rendszer, százmillió áldozatának vérével pecsételte meg kegyetlen múltjának történetét.

  Szolzsenyicin már elmondta

  Bizony elmondta, s regényeiben le is írta, mekkora szennyhalmazt hagyott maga után az a totalitárius rendszer, mely ideológiai vörös piszok – olykor álca alá rejtve – még ma is szennyezi életterünket.

  Sokunk szamizdat olvasmányai, az átkos teremtette szellemi sötétségből való kilábalás abc-jét szolgálta, felismervén azt, hogy ez az út járhatatlan.

  Magyarságunk, a „nagy októberi forradalom,” a cári család, az egyszerű, dolgos, ártatlan emberek millióinak halomra gyilkolása, az Auróra ágyúdörgései után nagyon is gyorsan megtapasztalta, mi is az a vörös átok.

  A hazában, nemzetben gondolkodni képtelen, a kiválasztottak „micisapkájában,” bőrkabátjában pózoló, idegen elemek robbantották ki azt az őszi rózsás forradalmat, vagyis a proletárdiktatúrát, amely emlékeiről Kun Béla, Szamuely Tibor pribékjeinek, Lenin fiúinak véres, kegyetlenül aljas tetteiről még beszélni, írni is kellemetlen.

  Ha a ma élő magyar ember történelmi ismeretei alapján összegzi az akkori véres történéseket, eljuthat addig a megállapításig, hogy ezek a történelmi események is nagyban hozzájárultak annak a „kivégző” dokumentumnak az aláírásához, melyet mi, magyarok Trianonnak hívunk.

  Mivel a nyugati hatalmak népei nem élték át saját bőrükön a vörös átok gyilkos menetelését, nem értették a szabad hazában, nemzetben, többségükben Jézusban, családban gondolkodó magyar embereket akkor sem, amikor ezek, 1956-ban fellázadtak a Moszkvából diktált, irányított diktatúra ellen. Nem értették, így nemzetünknek /katonailag/ nem is segítettek.

  Éppen ezért, mi, akik ennek borzalmait részben, vagy teljes valóságában  /1956-, 1968/  átéltük, ne is csodálkozzunk azon, hogy az említett vörös átok amolyan „csicsásra csomagolt,” álcázott formában, bizony, ma is itt lappang Kelet-, Közép-, s Nyugat-Európában.

  Gondoljunk csak az Európai Unióban ténykedő, a liberalizmus mögé bújt – guyverhofstadtok, junckerok, merkelek, niedermüllerpéterek, sargentinik, fura, a hagyományos európai értékrendet százzal romboló menetelésére, s példaként említve arra, hogy Marx szobra /Németország/ ma is ott állhat egy EU-s állam egyik városa főtérének kellős közepén.

  S, ismét példaként említve, a Nyugat-Európában történő templomrombolások / vagy II. János Pál pápa szobor együtteséről a kereszt erőltetett eltávolítása/ is szintén csak a fura utakon haladó, akár megvesztegethető /?/ politikusok készakart „tehetetlensége,” bűne Franciaországban.

  Persze, ezen már nem is csodálkozhatunk, ha/vagy csakis, a mindannyiunkat ámítani akaró külcsín végett /?/ a keresztény értékeket képviselni hivatott /!/ Európai Néppárt /EPP/ jóformán romokban hever, hagyva magát felszeletelni, megosztani?

  Mely európai pártcsoportosulás vezérkara akkor sem csap rá közös Európánk „kerekasztalára,”amikor szinte teátrális módon pénzügyi mega-spekulánsok – pofátlanul oda állva, az európai parlament pulpitusa mögé idegen népek bevándoroltatásával, társadalmi, nemzeti, vallási megosztás kiprovokálásával, káoszteremtéssel kívánják saját pénzügyi gyarapodásuk céljaiért  folyamatosan, gálád módra szétverni az európai nemzetállamok olyan-amolyan, még egyenlőre lábon álló egységét, gazdaságát, hagyományos értékeit?

  Heller Ágnes, a New York Times „stamgasztja”

  Eme írás olvasója el sem hiszi majd, hogy a kilencvenedik éve felé tartó Heller Ágnes hová is futott, mely mega-média szerkesztőségéig szaladt ismét, hogy elmondja az anyaországunkkal, vagyis a csonka országgal kapcsolatos világra szóló mondókáját:  itt diktatúra van.

  Vagyis ott, ahol a csontja velejéig lukácsista filozófus asszony – „vörös” társaival együtt – nemcsak az átkosban, de a rendszerváltás utáni évtizedekben is olyan zsíros támogatásokban részesült, s részesül „bölcs,” a filozófia csúcsait „csiklandozó” kiadványainak, „szocio-felméréseinek” világgá kürtölése „érdekében,” melyek összegei nagyságrendjének hallatán a magyar, családos, dolgozó ember több mint valószínű, hogy bele szédülne.

  Feltehetnénk a kérdést: éppen a lukácsista, rákosista, kádárista kedvenc, Heller ne tudná azt, hogy mi is tulajdonképpen a diktatúra?

  Vagy tényleg, el kellene már őt végre küldeni… Persze nem éppen oda, hanem a Terror Házába, hogy leckét kapjon abból, miként is bántak kommunistái azokkal, akik nem értettek egyet se Lukáccsal, se Rákosival, de még csak Kádárral sem?

  Látnia, „teoretice” meg kellene ismernie/ ezt mi, keresztény neveltetésű emberek mondjuk/ a „bauerek” végletekig kifejlesztett körömtépő technikáját, az oszlopra akasztás nyakcsigolya törő „élvezetét,” a koncepciós perek hosszas, csontot törő, vérszagú kínzásokkal megelőlegezett, majd halálbüntetésekkel megpecsételt, döbbenetes hazugságait, a vallásüldözés kegyetlen praktikáit, akkor az emlékmúzeumban való látogatása után talán belé ragadna a szó, talán még hányna is egyet, s később még csak véletlenül se kürtölné világgá: – itt, ma diktatúra van.

  Mint tette ezt Heller Ágnes az elmúlt hetekben is, örömmel nyilatkozva a világmédia „üdvöskéjének,” a New York Times-nek: Magyarországon diktatúra van!

  Diktatúrát kiáltókból – még akad jó néhány

  Persze az ilyen baloldali beállítottságú – hű, de milyen finoman fejeztem ki magamat – kisbetűs emberkéből akad még közeli tájainkon jó néhány. Persze nemcsak itt, de ott is, méghozzá az Európai Parlament padsoraiban.

  Szinte már európai szálló igévé vált, hogy az Európai Uniónak talán nincs is több olyan országa, mint Magyarország, melynek uniós képviselői – persze tisztelet az épeszű képviselőinknek  – ne szidnák, gyaláznák árkon-bokron keresztül – szinte már a nemzetárulás bűzével átitatva – „saját” /?/ országukat.

  Talán egy nemzeti specialitás ez? Amolyan hungarikum? A válasz: végképp nem. A baloldal szanyitiborjai, niedermüllerpéterei, zöldikéi, vöröskéi azok, akik reggel egy kávét ne tudnának elfogyasztani anélkül a gondolat nélkül: legközelebb miként is rúgjak bele „saját” /na, nem/ népembe, nemzetembe. Az utolsó mondatrészt legszívesebben korrigálnám, mert az ilyeneknek a saját nép, nemzet kifejezéstől feláll a szőr a hátukon.

  S, hát a Sargentini jelentést is az ilyen „balfékek” tömték tele őrültségekkel és szemenszedett hazugságokkal, mivel az olykor láthatatlan, őket marionett bábuként irányító gazdijaik számára Magyarország, vagyis a  a V4-ek országai, az osztrákok, az olaszok, vagyis így, együtetesen nem illünk bele abba az általuk megálmodott „tájképbe,” / Egyesült Európai Államok/, amelyben nekünk, felsoroltaknak, csakis a kifosztásra ítélt GYARMAT státusz jutna ki „jutalmul.”

  Kalita Gábor

Nyitókép: oktober23alapitvany

[nemzetinet]

Kalita Gábor: Erről szól a bolsevik pofátlanság

Mi, nemzetiségiek, akik a hatvanas évek végétől kezdődően, már felnőtt fejjel éltük át a Husák rezsim diktatórikus történéseit, zsigeri keresztény gyűlöletét, s közelről láttuk a Kádár éra egypártrendszerének dübörgő menetelését, ennek borzalmait, szinte megdöbbenten szemléljük, hogy itt, a Kárpát-medencében, a mai politikai, közéleti felállásban kik is óbégatják a leghangosabban, pofátlanul azt, hogy ez a rendszer  ma, egyenlő a diktatúrával.

Nem mások, mint a vörös zászló egykori lobogtatói

Igen, döbbenettel hallgatjuk, látjuk, hogy a korábbi rendszer elkötelezettjei, ma, természetesen kaméleon módjára színt váltva, a ballliberalizmus, vagyis  álliberalizmus jól kiépített bunkereiből kurjantgatók ragozgatják a jelen diktatúra fogalmát. Mintha nem is sejtenék, hogy nem is olyan távoli időszakaszban, közel harminc éve még ők lobogatták egy diktatórikus egypártrendszer szekerének tetején a vörös lobogót, mely rendszer, százmillió áldozatának vérével pecsételte meg kegyetlen múltjának történetét.

Szolzsenyicin már elmondta

  Bizony elmondta, s regényeiben le is írta, mekkora szennyhalmazt hagyott maga után az a totalitárius rendszer, mely ideológiai vörös piszok – olykor álca alá rejtve – még ma is szennyezi életterünket.

Sokunk szamizdat olvasmányai, az átkos teremtette szellemi sötétségből való kilábalás abc-jét szolgálta, felismervén azt, hogy ez az út járhatatlan.

Magyarságunk, a „nagy októberi forradalom,” a cári család, az egyszerű, dolgos, ártatlan emberek millióinak halomra gyilkolása, az Auróra ágyúdörgései után nagyon is gyorsan megtapasztalta, mi is az a vörös átok.

A hazában, nemzetben gondolkodni képtelen, a kiválasztottak „micisapkájában,” bőrkabátjában pózoló, idegen elemek robbantották ki azt az őszi rózsás forradalmat, vagyis a proletárdiktatúrát, amely emlékeiről Kun Béla, Szamuely Tibor pribékjeinek, Lenin fiúinak véres, kegyetlenül aljas tetteiről még beszélni, írni is kellemetlen.

Ha a ma élő magyar ember történelmi ismeretei alapján összegzi az akkori véres történéseket, eljuthat addig a megállapításig, hogy ezek a történelmi események is nagyban hozzájárultak annak a „kivégző” dokumentumnak az aláírásához, melyet mi, magyarok Trianonnak hívunk.

Mivel a nyugati hatalmak népei nem élték át saját bőrükön a vörös átok gyilkos menetelését, nem értették a szabad hazában, nemzetben, többségükben Jézusban, családban gondolkodó magyar embereket akkor sem, amikor ezek, 1956-ban fellázadtak a Moszkvából diktált, irányított diktatúra ellen. Nem értették, így nemzetünknek /katonailag/ nem is segítettek.

Éppen ezért, mi, akik ennek borzalmait részben, vagy teljes valóságában  /1956-, 1968/  átéltük, ne is csodálkozzunk azon, hogy az említett vörös átok amolyan „csicsásra csomagolt,” álcázott formában, bizony, ma is itt lappang Kelet-, Közép-, s Nyugat-Európában.

Gondoljunk csak az Európai Unióban ténykedő, a liberalizmus mögé bújt – guyverhofstadtok, junckerok, merkelek, niedermüllerpéterek, sargentinik, fura, a hagyományos európai értékrendet százzal romboló menetelésére, s példaként említve arra, hogy Marx szobra /Németország/ ma is ott állhat egy EU-s állam egyik városa főtérének kellős közepén.

S, ismét példaként említve, a Nyugat-Európában történő templomrombolások / vagy II. János Pál pápa szobor együtteséről a kereszt erőltetett eltávolítása/ is szintén csak a fura utakon haladó, akár megvesztegethető /?/ politikusok készakart „tehetetlensége,” bűne Franciaországban.

Persze, ezen már nem is csodálkozhatunk, ha/vagy csakis, a mindannyiunkat ámítani akaró külcsín végett /?/ a keresztény értékeket képviselni hivatott /!/ Európai Néppárt /EPP/ jóformán romokban hever, hagyva magát felszeletelni, megosztani?

Mely európai pártcsoportosulás vezérkara akkor sem csap rá közös Európánk „kerekasztalára,”amikor szinte teátrális módon pénzügyi mega-spekulánsok – pofátlanul oda állva, az európai parlament pulpitusa mögé idegen népek bevándoroltatásával, társadalmi, nemzeti, vallási megosztás kiprovokálásával, káoszteremtéssel kívánják saját pénzügyi gyarapodásuk céljaiért  folyamatosan, gálád módra szétverni az európai nemzetállamok olyan-amolyan, még egyenlőre lábon álló egységét, gazdaságát, hagyományos értékeit?

Heller Ágnes, a New York Times „stamgasztja”

Eme írás olvasója el sem hiszi majd, hogy a kilencvenedik éve felé tartó Heller Ágnes hová is futott, mely mega-média szerkesztőségéig szaladt ismét, hogy elmondja az anyaországunkkal, vagyis a csonka országgal kapcsolatos világra szóló mondókáját:  itt diktatúra van.

Vagyis ott, ahol a csontja velejéig lukácsista filozófus asszony – „vörös” társaival együtt – nemcsak az átkosban, de a rendszerváltás utáni évtizedekben is olyan zsíros támogatásokban részesült, s részesül „bölcs,” a filozófia csúcsait „csiklandozó” kiadványainak, „szocio-felméréseinek” világgá kürtölése „érdekében,” melyek összegei nagyságrendjének hallatán a magyar, családos, dolgozó ember több mint valószínű, hogy bele szédülne.

Feltehetnénk a kérdést: éppen a lukácsista, rákosista, kádárista kedvenc, Heller ne tudná azt, hogy mi is tulajdonképpen a diktatúra?

Vagy tényleg, el kellene már őt végre küldeni… Persze nem éppen oda, hanem a Terror Házába, hogy leckét kapjon abból, miként is bántak kommunistái azokkal, akik nem értettek egyet se Lukáccsal, se Rákosival, de még csak Kádárral sem?

Látnia, „teoretice” meg kellene ismernie/ ezt mi, keresztény neveltetésű emberek mondjuk/ a „bauerek” végletekig kifejlesztett körömtépő technikáját, az oszlopra akasztás nyakcsigolya törő „élvezetét,” a koncepciós perek hosszas, csontot törő, vérszagú kínzásokkal megelőlegezett, majd halálbüntetésekkel megpecsételt, döbbenetes hazugságait, a vallásüldözés kegyetlen praktikáit, akkor az emlékmúzeumban való látogatása után talán belé ragadna a szó, talán még hányna is egyet, s később még csak véletlenül se kürtölné világgá: – itt, ma diktatúra van.

Mint tette ezt Heller Ágnes az elmúlt hetekben is, örömmel nyilatkozva a világmédia „üdvöskéjének,” a New York Times-nek: Magyarországon diktatúra van!

Diktatúrát kiáltókból – még akad jó néhány

  Persze az ilyen baloldali beállítottságú – hű, de milyen finoman fejeztem ki magamat – kisbetűs emberkéből akad még közeli tájainkon jó néhány. Persze nemcsak itt, de ott is, méghozzá az Európai Parlament padsoraiban.

Szinte már európai szálló igévé vált, hogy az Európai Uniónak talán nincs is több olyan országa, mint Magyarország, melynek uniós képviselői – persze tisztelet az épeszű képviselőinknek  – ne szidnák, gyaláznák árkon-bokron keresztül – szinte már a nemzetárulás bűzével átitatva – „saját” /?/ országukat.

Talán egy nemzeti specialitás ez? Amolyan hungarikum? A válasz: végképp nem. A baloldal szanyitiborjai, niedermüllerpéterei, zöldikéi, vöröskéi azok, akik reggel egy kávét ne tudnának elfogyasztani anélkül a gondolat nélkül: legközelebb miként is rúgjak bele „saját” /na, nem/ népembe, nemzetembe. Az utolsó mondatrészt legszívesebben korrigálnám, mert az ilyeneknek a saját nép, nemzet kifejezéstől feláll a szőr a hátukon.

S, hát a Sargentini jelentést is az ilyen „balfékek” tömték tele őrültségekkel és szemenszedett hazugságokkal, mivel az olykor láthatatlan, őket marionett bábuként irányító gazdijaik számára Magyarország, vagyis a  a V4-ek országai, az osztrákok, az olaszok, vagyis így, együtetesen nem illünk bele abba az általuk megálmodott „tájképbe,” / Egyesült Európai Államok/, amelyben nekünk, felsoroltaknak, csakis a kifosztásra ítélt GYARMAT státusz jutna ki „jutalmul.”

Kalita Gábor

Nyitókép: oktober23alapitvany

Kalita Gábor: Erről szól a bolsevik pofátlanság a Nemzeti.net-en jelent meg,

[78945123]

elfáradtam. szeretnék végre kiállni ebből a libasorból, amibe a társadalom állított. szeretnék lecsatlakozni erről a mátrixról, kihúzni a csöveket a testemből, mert nem a társadalom kedvére téve akarok hamis ingereket terhelni a csontjaimra, csak hogy úgy tűnjön, élek. annyira fárasztó, hogy az emberek annyira félnek mások véleményétől és annyira sem tartják magukat, az életüket, hogy képesek ezért pár év leforgása alatt kinyírni magukat. egyszerűen meghalunk önálló egyéniségnek lenni. megvakítjuk magunkat, engedelmesen (sőt, néha boldogan) beállunk a sorba és agyvérzésig menetelünk valakik után, akiket nem is ismerünk igazán. mert legtöbbször még arra sem vesszük a fáradtságot, hogy azt értsük mi kik vagyunk. én ki vagyok. bábként pattogni a csövek végén, belepasszírozni magunkat egy látszatéletbe és végigcsúszni rajta a saját nyálunkon, lehetőleg minél könnyebben, ebben jók vagyunk. meg az irigységben. irigyek vagyunk arra aki lát. utáljuk aki másfelé indul. nem bírjuk elfogadni, hogy nem mi vagyunk azok. elfordulunk saját magunk felől is. van egy testünk amire nap mint nap ránézünk és hagyjuk hogy megtanítsanak gyűlölni azt. már nem a lehetőséget fogjuk látni az izmainkban, nem azt fogjuk érezni mekkora dolog, hogy a lábaim elvisznek bárhová, ahova akarom, hanem, hogy a testünk csapda és a társadalom húspiacán, ennek megfelelően be is árazzuk azt. innentől kezdve ennyit érünk, hiába próbáljuk tagadni. a gondolat folyton ott van a bőrünk alatt, mint egy billog. onnantól kezdve mindig fanyalogva fogjuk kivenni magunkat az ágyból és a tükör elé pakolni. egyszerűen szorongunk. várjuk a sorunkat. állunk és várjuk mikor következünk mi. mikor jön el a mi időnk. mikor elégít ki végre a társadalom, ha már ilyen kitartóan folytatom a sort? de az a sor ahol állunk, nem visz sehová. halálunkig állhatunk ott vagy addig amíg össze nem esünk. ez a sor nem a mi érdekünket szolgálja, innen semmire sem lehet rálátni, sőt a célja is az, hogy a sötét látszólag békés leple alatt maradj. csak a szorongásunkat fogja növelni és végül személytelenné olvaszt minket mindenki mással. jön az ingerszegény semmi, valamiféle módosult agyhalál, amiben végigtengetjük az éveinket és azt képzeljük, hogy ez az élet. kerüljük a nehézségeket, a bánatot, a csalódást holott azok adnák a létrához a kapaszkodókat, lehetőséget a nyitottságra, fejlődésre, egymásra. ehelyett a sorból csak mindenki más hátát látni. a sorból igazából semmit sem észlelni az életből. a sorban csak felfelé pörgő bejegyzések vannak, hazugságok, üresen elköltött étkezések, gyűlölt munkahelyek, meg nem élt pillanatok, megromlott kapcsolatok és a szálló idő, amit csak zsibbadásként élünk meg valahol az agyunk hátuljában.

[nemzetinet]

Sok mindent láttak már, de ez felfoghatatlan

Megrendült rendőrök a veronai szálloda aulájában, tíz-húsz egyenruhás őrzi a hotelt, ahova éjfél előtt beesünk. Egyikük odalép hozzánk, amikor meglátja nálunk a kamerát, udvariasan arra kér, hogy legyünk tekintettel a szülőkre. Azokra, akik 24 órával azelőtt vesztették el a legértékesebbet, a legdrágábbat, a gyermeküket. Nem kell semmit mondaniuk, a gyász az aulában ül, síró felnőttek, vigasztalhatatlan szomorúság.

Mellbevágó a fájdalom. Váratlanul ér, pedig készültem rá. Volt rá 10 órám, de már tudom, erre igazából nem lehet felkészülni.

Az úton már nem láttuk semmilyen jelét a balesetnek, a forgalom újraindult. Sötétedéskor értünk a tragédia helyszínére, az autópálya-kijárónál a kiégett, letakart buszt találtuk már csak, de elmentünk volna mellette, ha az olasz tévéstáb nem tudósít éppen onnan. Ők intettek, hogy igen, ez az.

Abban a szállóban, ahol a veronai baleset könnyebb sérültjeit látjuk később elfogódott, hálás szülőkkel találkozunk, akiket a rendőrök és tolmácsok segítenek abban, hogy mielőbb hazamehessenek. A külvárosi szálló aulájában paravánnal választották le az ad hoc módon kialakított segélyközpontot az Országos Mentőszolgálat szakemberei. A gyerekek egymásnak adják a kilincset, hogy az orvosok rájuk nézzenek. Feszültek a mentősök, de mindenkinek segítenek helyben. Kérdéssel, kéréssel, szakértelemmel. Azonnal. A könnyebben sérült gyerekek bekötött kézzel jönnek ki a folyosóra, egyikük bicegve megy be. Fáradtan, elcsigázottan. Tanácstalanul várakoznak, nem tudják, hogy mikor mehetnek haza. Rendőrök jönnek értük, lavórkék Alfa Rómeók hozzák-viszik őket a rendőrkapitányságról, hogy még az éjszaka végezzenek mindennel. Hogy megpróbálják összerakni, mi történt.

Többen is aludtak, amikor a busz nekicsapódott a szalagkorlátnak és kigyulladt. Sokan tűzcsapdaként írják le a tragédiát. Most pedig itt állnak egy veronai hotelben többen csak pulóverben, tornacipőben. Szerencsére enyhe az olasz éjszaka. Végigfut bennem a gondolat, vajon ebben élték túl a balesetet, vagy már úgy kapták a segítőktől holmijaikat. Merthogy a magyar segítség páratlan, interneten szerveződött alig néhány óra alatt. Ruhát, cipőt, jogi tanácsadást, tolmácsolást ajánlanak fel otthoni és Olaszországban élő magyarok.

A sürgölődés után így még nyomasztóbb az a csend, ami itt, a másik helyen, a szállásunkon fogad éjszaka. Itt nincs lázas szervezkedés, nincs telefonálgatás. Csak a csend. Az autópályarendőrség vezetője, Cinzia Ricciardi előzékeny, amikor odalépek hozzá, néhány kérdést teszek fel, de kéri, hogy ne az aulában, mert felzaklatjuk a szülőket, ám minden kérdésre válaszol. „Különböző állapotban lévő sérültek kerültek kórházba. Most elsősorban a rokonokat, családtagokat próbáljuk nyugtatni és segíteni nekik. Az áldozatok többsége tizenéves fiatal, de ennél többet nem közölhetünk, amíg az áldozatok azonosítása véget nem ért. Erre jogszabály vonatkozik” – magyarázza hivatalosan.  

De a végén ő sem bírja tovább, elsírja magát, azt mondja: sok mindent láttak már Olaszországban, de ez felfoghatatlan veszteség. Nekem is ez jutott eszembe csak, felfoghatatlan.

(A szerző a Hír Tv munkatársa)

  Sok mindent láttak már, de ez felfoghatatlan a Nemzeti.net-en jelent meg,